Czike László

                        Gyermekkori emlékeim 1956-ról   

Kicsit korábbról kezdeném; mintegy bemutatandó a rendszert, amelybe oltári bal-szerencsém folytán beleszülettem. Mikor édesanyám állapotos lett velem, szüleim
egyazon vállalatnál dolgoztak; valami szocialista ipari falanszterben, ahol együtt voltak kénytelenek végig élvezni a „Szabad Nép” félórákat is. Az egyik ilyen szeánszon (1950. tavaszán) pechemre egy ‘klasszikus’ filmalkotást vetítettek: „A párttagsági könyv”-et. A részvétel mindenki számára egyformán kötelező volt; korra, nemre és egészségi állapotra való tekintet nélkül. Anyám nyolchónapos terhesen, a cigarettafüst miatti levegőtlenségtől rosszul lett - fuldoklási roham jött rá. Apám - mi mást tehetett volna? - kitámogatta őt a gyárteremből. Másnaptól megkezdődtek a napi piszkálódások, vegzatúrák, folytatólagos kikérdezések és jegyzőkönyvezések a Személyzetin; - azzal gyanúsították a szüleimet, hogy a mű elleni tiltakozásból távoztak váratlanul a filmvetítésről, amit okvetlenül be kellett volna vallaniuk. Áprilisban nem bírtam tovább a gyűrődést, - így a világra jöttem.

Furcsa egy családba születtem. A felmenőim mindkét ágon értelmiségiek voltak; az apai nagyapám gépészmérnök, az anyai jogász. A szüleim születésemkor alig húszévesek múltak, így evilági karrierjük akkor még nem teljesedett ki. Mégis - 1951-ben simán kitelepítették Budapestről az egész családot Kecskemétre; anyai nagyszüleimmel együtt. Rita húgom már itt született. Később mi visszaköltöztünk Budára, - a nagyszüleim pedig előbb Sóskútra, majd a bükkaljai kis falucskába, Monosbélre ‘vándoroltak’ tovább. Mint utóbb kiderült; azért telepítették ki őket (velünk együtt), mert a szép háromszobás belvárosi lakásuk egy ávós családé lett, amit soha többé nem is kaptak vissza. Dicsekvésként megemlíthetem még talán, hogy anyai nagyanyám az ‘50-es években bejáró takarítónő volt - Hollós Ilona táncdalénekesnőnél. Apai nagyapám erősen ‘klerikális beállítottságú’ lévén; mint a gyár üzemmérnöke, valami igen ritka jócselekedetéért megáldotta a párttitkárt, amiért - hogy, hogy nem? - szinte napokon belül nyugdíjazták. Apai nagyanyám - az „Ó gyönyörűszép...” című karácsonyi ének szerzője - nyugdíjas tanárnő volt.

A jelzett furcsaságok abban is folytatódtak, hogy az apám - noha évtizedek után ‘kinőtte magát’ - akkoriban gépkocsivezetéssel kereste meg a kenyerünket; ennek köszönhettem, hogy ‘munkás-származású’ lettem, ami a későbbiekben még akár a hasznomra is válhatott volna, ha apám időközben nem fejlődik értelmiségivé...
Elmondhatom, hogy a családom amolyan ‘reakciósnak elkönyvelt’, de nagyjából politikailag közömbösen (lehetett akkor másképp?) viselkedő családnak számított és tulajdonképpen sem a rendszerért, sem a rendszer ellen nem tett soha semmi különöset. Igyekeztek megélni, gyereket nevelni - amennyire tőlük tellett.
Azután 1956. október 23-án váratlanul kitört a forradalom, amely a budapesti Márvány utcában, egy öreg bérházban ért bennünket el. Azért írom: ‘váratlanul’, mert amennyire az eszemet (és szüleim, s egy emelettel felettünk lakó apai nagy-szüleim ‘eszét’) tudom: senki nem várta a forradalmat. A házunkban néhányan reszkettek tőle, mint a nyárfalevél (ávósok, munkásőrök, személyzetisek, párt-tagok, igazgatók, stb.), mások kimondottan örültek neki; de ‘várni’ - nem várta senki. Így az én ‘személyes emlékeim’ is visszaigazolják azt, a forradalommal kapcsolatos nagyjából egyetlen társadalmilag konszenzusos tényt, miszerint az ’56 októberi események látszólag spontán törtek ki. Mindenesetre legalábbis az egyszerű nép körében egészen a forradalom kitörésének napjáig semmilyen ‘elő-szervezésről’ nem tudtunk, nem értesültünk, - ami egyrészt ‘a csoda’ nagyságát, másrészt iránta utólag tanúsított ‘csodálatunkat’ növeli. Honnan és hogyan tudta (meg) a nép, az utca egyszerű népe, amikor 22-én éjjel még ‘jóravaló elvtársként’ tért nyugovóra, hogy 23-án reggel már ‘öntudatos forradalmárként’ kell ébrednie, - mindez mélységes mély rejtély. Mi sem tudtuk, de felébredtünk...
Jómagam egészen pontosan 6 és fél éves gyermek voltam akkor. Emlékem szerint reggel a rádió már valami zavargásokról, közlekedési zavarokról beszélt. Anyám esdekelve kérlelte apámat, ne menjen be a munkahelyére dolgozni, mert „nincs annak semmi értelme”; de apám hajthatatlan maradt; - talán jobban irtózott egy esetleges fegyelmitől, mint a lövöldözéstől, amiben egyébként sem nagyon hitt... Igazából - legalábbis a házunkban - senki nem hitt abban, hogy a kommunizmus valaha is megdönthető. Apám tehát elment; - s mi hárman (anyámmal-húgommal) otthon maradtunk. Mint utóbb elmesélte: nem jutott el a munkahelyéig - viszont délutánra szerencsésen hazaért. Egészen pontosan még (gyalog) átjutott a Lánc-hídon, de aztán a pesti hídfőnél valóságos géppuska-géppisztoly csata alakult ki, ami már effektíve az életét veszélyeztette. Senki nem tud(hat)ta, ki lő kire s miért, vagy hogy ki kivel, ki ellen van egyáltalán. Jobbnak látta megkísérelni a spontán visszavonulást (vagyis: a mielőbbi hazatérést), de arra a sűrű pergőtűzben nem-igen kínálkozott lehetőség. Talán az egyik kőoroszlán mögött rejtőzött percekig, vagy ki tudja, hol. (Ez nem az ő írása, ezért nem kérdezem meg tőle.) Egyszer csak látta, hogy vad iramban közeledik a hídfőhöz (ez úgy délelőtt 11 óra körül történt) egy sebesültszállító autóbusz, melynek jobboldali ajtaja tárva-nyitva volt. Amikor a busz a hídra kanyarodott; apám előugrott alkalmi rejtekéből, s lihegve felkapaszkodott a lelassuló járműre, - majd azon nyomban ‘el is terült’ a padlón, mert kerepelni kezdtek a gépfegyverek, s a golyózápor át-meg átlyuggatta a busz mindkét oldalán a lemezborítást. Még hátulról is szitává lőtték a sebesültszállító buszt, benne a szállított sebesülteket is; - de apám valamilyen isteni csoda folytán életben maradt. A busz vezetője is halálos sebet kapott, de valahogyan meg tudott állni a Lánchidat elhagyva, az Alagútnál. Apám leugrott a buszról, s elmenekült...
Hazaért, s otthon édesanyám ebédje várta.
Budapest eközben már lángba borult.
Mi, a bérház nagyjából azonos korú gyerekei, biz’ nem sokat értettünk a külvilág eseményeiből; ha ugyan egyidejűleg értette azokat valaki is. Láttuk, s hallottuk a baljós előkészületeket. A Vérmező felől egyre szaporodó géppisztoly-sorozatokat hallottunk; az ablak-üvegek meg-megzörrentek. Délután 2 óra felé apám kiadta az utasítást: mindannyiunknak le kell költöznünk a szenespincébe. A szenet és a fát eltakarítottuk az útból; s az így kialakított néhány négyzetméteres üres területen elhelyeztük az egyenként lecipelt sodronyokat, szalmazsákokat és az ágyneműt. Gyertyafényt gyújtottunk, s annak halovány világánál sakkoztunk a szomszéddal. Az utcai élettel gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszakadt. Időnként furcsa kósza hírek kaptak szárnyra; - hogy merre, milyen csaták folynak, hol, milyen győzelem született, mennyire haladt előre ‘a forradalom’. Nagyapámék ezúttal is ‘még suttyomban’ a Szabad Európa és a BBC London magyar nyelvű híradásait figyelték. Indokolt volt az elővigyázatosság, mert ha ‘visszarendeződés’ lesz; - előveszik majd, ki mit is hallgatott. Mint egy föld alatti bunkerben, úgy éltünk. Az amerikai nép által ledobott ‘adományokat’ ettük; - leggyakrabban egy több kilós bádogkonzerv okkersárga kenőcsszerű tartalmát (valami erős szagú és ízű kenő-sajtot), amit én csak ‘bivalyvajnak’ neveztem...

Az utcai harcokról nem voltak híreink, de ‘tárgyi bizonyítékaink’ annál inkább. A nálam csak pár évvel idősebb fiúk - Tamás, Laci, Béla - ki-kijártak az utcára, de a legkevésbé sem ‘harcolni’, hanem réz-töltényhüvelyeket gyűjteni. Volt, akinek szinte teljes sorozata volt - a kétcentistől a tízcentisig; ami a hosszukat illeti. Ám nemcsak hüvelyeket találtak, hanem ép töltényeket is, mindenfajta méretben - a pisztolygolyótól a géppuskatöltényig. Az egyik fiú ‘a robbanószereit’ még évekig az ablak-redőny üregében tartotta; titokban, szülei tudta nélkül. Aztán elcsitult a lövöldözés; s a lakók egyre gyakrabban merészkedtek ki az utcára. Néhány nap alatt győzött a forradalom; amit abból is tudhattunk, hogy bemondták a nyugati rádióadók, de abból is, hogy valaki meglátta az utcánkban vállán átvetett, csőre töltött géppisztollyal egy csinos hölggyel önfeledten csókolózni - Darvas Ivánt...

Homályosan emlékszem a Kossuth-rádióból Szepesi György lelkendezésére, és a miniszterelnök, Nagy Imre mámorító beszédére: győzött a magyar forradalom!
Föld felett és föld alatt kitört a béke és az örömujjongás. Néha-néha a szüleim fel-felnéztek az első emeleti lakásunkba, de még nem költöztünk vissza a pincéből. Idegileg érzékeny és gyomorgörcsös kisfiú voltam; emlékeim szerint lényegében az egész forradalmat sírással, hányással s hisztériával ‘töltöttem’, meg nem szűnt bennem a rettegés a lövöldözéstől. Ahogy elkezdtek ropogni a fegyverek, nekem azonnal ‘külön dajkára’ volt szükségem, hogy megnyugtasson, megvigasztaljon. A pincében a jobboldali szomszédaink (a házban ‘második emeleti’) Körnerék - két gyerekkel - voltak. A 16 éves Péterrel (pontosabban ő velem) minden este le-játszottunk néhány sakkpartit a gyertyafénynél; azután úgy aludtunk el, hogy a vékony falon át még beszélgettünk is egy kicsit. Nővére, a 21 éves Maja volt az én vigasztaló dajkám, és talán az első nagy szerelmem. A hisztériám szüneteiben, józan pillanataimban újra meg újra megfogadtam, és a legnagyobb természetes átéléssel, mint diktátumot közöltem vele, hogyha megnövök, feleségül veszem. Csak nevetett, s azt mondta: „rendben van!”. Hallottam, hogy esténként egyes felnőttek súgnak-búgnak, és másnapra mindig kevesebben lettünk a pincében. Az én apámat is győzködték, hogy ‘menjünk’, de csak nem állt kötélnek. Egyszer egy este megint sakkoztunk a Péterrel, Maja megígérte, hogy összeházasodunk, majd nyugovóra tértünk. Valami rossz érzésem volt, de mélyen elaludtam...
Reggel szokatlan csendre ébredtem. A szomszédból sem mocorgás, sem beszéd nem szűrődött át. Felkeltünk, s láttuk, hogy a mellettünk lévő pince teljesen üres. Pétert és Maját soha többet nem láttam. Aztán felmentünk a lakásba - már semmi veszély nem fenyegetett -, s elkezdtünk gondolkozni a visszaköltözésen. Egyik szomszédunk csengetett; eléggé spiccesen végigjárta az emelet, sőt a ház minden lakóját, és zokogva könyörgött: bocsássanak meg neki, a kommunisták őt félre-vezették, s megígérte, rögtön kilép a Munkásőrségből. Mindenki megbocsátott és hitt neki. Egy hét múlva már senki nem merte volna visszaidézni akkori szavait...

November 3-án anyám végképp ‘kijelentette’ apámnak, hogy most már tényleg költözzünk vissza ‘a patkányok közül’ a lakásba; úgyse’ történik már semmi. De apám hallani sem akart róla. Azzal érvelt, hogy valami rossz érzése van; várjunk még egy napot. Konkréten már nem emlékszem rá, hogy miért - talán valamilyen ‘hely-probléma’ miatt -, de apám ezt az éjszakát a lakásban töltötte (volna), még-hozzá úgy, hogy a zongora tetején (!?) ágyazott meg magának; tekintve, hogy az összes ‘ágyak’ még a pincében maradtak, minden eshetőségre, velünk együtt.  
Aztán hajnali 2 óra körül éles hangon sivító, elnyújtott fütyülő hangokra riadtunk, amelyeket egy-egy becsapódás durranása követett. (Alig néhány évvel ezelőtt a nyomokat még bárki láthatta a bérházunk Déli pályaudvar felé néző falában.) Az  én apám hamarosan megjelent a pincében, ahol mi csak összebújva vacogtunk a félelemtől, és fáradtan ennyit mondott: „Ugye, megmondtam előre?!”

Az éj leple alatt Miskolc felől érkezve bekerítették, és lőtték az alvó Budapestet.
Bevonultak az oroszok, majd Kádár, - s megkezdődött a megtorlás.

Vác, 2003. október 15.    

                                                                 Czike László